Végre ismét megtelt a Népstadion. Legutóbb 1973-ban szintén VB selejtezőn történt ilyen.
A Szovjetúnió csapata már sok borsot tört az orrunk alá, de legutóbb, egy éve ezen a pályán döntetlent sikerült elérnünk ellenük. Érdekes, hogy bár a mérkőzés csupán egy éve volt, a két akkori együttesből a mostaniban csak hírmondónak maradt egy-két játékos.

A szovjet csapat taktikája a kezdés után gyorsan kiderült. Egyértelműen védekezésre rendezkedtek be. Megpróbálták elkerülni, hogy gólt kapjanak és ha minimális kockázat mellett lehetőségük adódott, csak akkor próbálkoztak ellentámadással, gólszerzéssel. Ebből következően válogatottunknak tág tere nyílt a támadások vezetésére. Ezzel a lehetőséggel éltünk is, sajnos azonban az akciókból hiányzott az az átütő erő, ami a betömörülő szovjet védelmet képes lett volna áttörni. A teljes félidőn át tartó nyomás végül mégis hibához vezetett a vendégek soraiban. Mivel a hibát a kapus követte el, ez gólt és magyar vezetést eredményezett.
A második félidőben minden úgy folytatódott mint az elsőben. Magyar támadások és legkésőbb a 16-os környékén a szovjet védelem sikeres hárítása. Most azonban már a játékrész közepén sikerült a kapuba találnunk. Pusztai  óriási bedobása meglepte a vendégeket, így Kereki nek sikerült a hálóba fejelnie. Sajnos nem tudtuk gól nélkül kihúzni a hátra lévő időt, nem tudtuk megakadályozni a szépítést.

Fantasztikus hangulatú összecsapáson kitűnő játékkal győztünk. Jelentős része volt a sikerben Pintér nek, aki ismét a hátára vette a pályát mint már több találkozón is és Martos nak, aki "hidegre" tette a félelmetes Blohint.
Nagyon fontos győzelem volt ez.