Harminc éve játszottunk utoljára az írekkel. Akkor idegenben is és itthon is 2-2 lett az eredmény. Most, bár idegenben ez már egyre nehezebb volt, mégis nyerni utaztunk a kedves országba.
Páncsics  az utolsó pillanatban megsérült, így Ihász nak kellett helyettesítenie.

Válogatottunk fergetegesen kezdett. Szinte elsöpörte az ír csapatot. A félidő feléig a hátra maradó Mészöly  szinte unatkozott, hiszen többnyire csak egyedül tartózkodott a magyar térfélen. A hazai csapat csatára, menedzsere és szövetségi kapitánya, Hurley pedig szinte labdához sem jutott. Természetesen a vezetést is sikerült megszereznünk. De nem az következett, aminek kellett volna. Csapatunk mintha megelégedett volna ezzel az egy góllal, vissza vet a tempóból és alibi-futballt kezdett játszani. Mintha nem tartotta volna méltó partnernek az ellenfelet.
A hazaiak fokozatosan felismerték, megérezték a lehetőséget. Egyre többet támadtak és egyre több összecsapásból, labdáért folytatott küzdelemből kerültek ki győztesen. Egyre erősödött a védelmünkre nehezedő nyomás. Csak idő kérdése volt ami be is következett, az ír csapat egy védelmi hibából kiegyenlített.
Szerencsére a mérkőzés vége előtt tíz percel egy nagyon szép akcióból gólt értünk el és nem kellett megelégednünk a döntetlennel. Göröcs  a félpályáról küldte előre a labdát Farkas nak, aki az alapvonalról ívelt lágyan a kapu elé. A labdát Albert  fejjel csúsztatta tovább Bené nek, s ő "Sándor-szögből" lőtt óriási gólt.

A győzelem megvolt tehát, de ahelyett, hogy csillogó diadalt arattunk volna, saját hibánkból egy keservesen kiizzadt találkozón szereztük meg a két pontot.