A hazaiak már 1931 óta nem tudtak legyőzni bennünket, de most magabiztosak voltak. Nem tudtak más eredményt elképzelni, mint a győzelmet. Nem is volt ez alaptalan, hiszen a közelmúlt számokra hozott szép sikereket, számunkra pedig jobbára nem. De ez a magabiztosság a mieinkre is hatott.

A mérkőzés első félideje kiegyenlített eredményt mutat, de valójában a hazaiak támadtak többet és veszélyesebben. Mind a két oldalon jól működtek azonban a védelmek.
A második félidőben erősítettek a vendéglátók és bizony ezt a felfokozott iramot nem bírta a védelem. Nagyon gyorsan nőtt a jugoszlávok előnye két gólra. Mi is erősítettünk és egyszer sikerült is feltörni a jól dolgozó védelmet, de erre a gólunkra is perceken belül válaszoltak. A mérkőzésből már negyedóra sem volt hátra. Hírtelen vérszemet kaptak, úgyérezték ennyi nem elég. Most nagyon "el akarták verni" a magyarokat. Szinte mindenki a támadással foglalkozott, a védekezés háttérbe szorult, hiszen a gólok számát akarták növelni. Nos a gólok száma nőtt is, de nem úgy ahogy elképzelték. Amint a csatáraink kis "levegőhöz jutottak" azonnal meg indították a rohamokat. Tichy  úgy fejelt a kapuba, hogy maga is a bal alsó sarokba repült. A jugoszlávok megzavarodtak. Azt hitték, már a padlón van válogatottunk és csak a "kegyelem döfést" kell megadni, most pedig gólt értünk el. Szerencsére csapatunk felismerte a pillanatnyi döbbenet kínálta lehetőséget és újabb lendületes rohamot indított, amit most Sándor  váltott gólra. Két perce még két góllal vezettek a hazaiak, most pedig már egyenlő volt az állás és újabb gólt már egyik csapat sem tudott elérni.

Leírhatatlan volt a jugoszlávok keserűsége. Zebec, aki csapata legjobbja volt azon sajnálkozott, hogy ez volt az utolsó lehetősége olyan csapatban játszani, amelyik győzedelmeskedik a magyarok felett. Igaza lett. A magyar landarúgó visszaemlékezések szerínt a találkozó: "A szív és a lekesedés diadala volt." Egyetlen gonoszkodó kérdés vetődik csupán fel ilyenkor. Mi lett volna, ha nem 4-2-nél kezdűnk igazán játszani?