A lengyel csapat az elődöntő B csoportjában Dániával 1-1-et, Szovjetúnióval 2-1-et, Marokkóval pedig 5-0-át játszva került a döntőbe.
A hozzáértők általában úgy látták, hogy a magyar csapatnak van nagyobb esélye a győzelemre. (A két nemzet eddigi 18 találkozójából 16-ot mi nyertűnk és csak egyszer, 1939-ben vesztettünk, valamint 1966-ban a 17. mérkőzésünkön játszottunk döntetlent.)

De már a mérkőzés kezdetétől látszott, hogy valami nincs rendben a válogatottunkkal. A játékosok teljesen enerváltan, nehézkesen mozogtak. Nem volt összjáték, hiányoztak a szervezett támadások és a védelemben is gyakran mutatkoztak zavarok. Az első félidő végén mégis mi szereztünk vezetést. Várady  szépen tört előre a bal oldalon. Próbálták, de nem tudták megállítani. Már az ötös magasságában járt az alapvonal közelében amikor látta, hogy a kapus kimozdul. Ekkor futtából nagy erővel a kapus mögött a hálóba lőtt.
A második félidő elején szinte azonnal kiegyenlítettek a lengyelek. Ez a gól annyira feldobta őket, hogy ettől kezdve megállíthatatlanok voltak. Válogatottunk nem tudott ritmust váltani, de ami a legszomorúbb még tisztes ellenállást kifejteni sem. Szinte küzdelem nélkül vették tudomásul, hogy a lengyelek belőtték második góljukat is és ezzel az olimpiai bajnoki címet is megszerezték.

A második hely miatt nem kellene siránkozni. Nem is ez volt az elkeserítő, hanem a küzdőszellem hiánya, a beletörődés, a megadás, a harc nélküli bukás. Ez újabb figyelmeztetés volt: sürgősen lépni kell a labdarúgás átalakítása érdekében, különben csak a bajnokságban találhatunk magunknak egyenrangú ellenfeleket.
A FIFA elnöke, Sir Stanley Rous is megjegyezte: "...ilyen gyenge magyar csapatot nagyon-nagyon régen láttam."

Az MLSZ állásfoglalása alapján az olimpiai torna azon mérkőzéseit amikor nemzeti válogatottal játszottunk, hivatalos nemzetek közötti találkozónak tekinti. Ezért került ez az öszzecsapás a "nagy válogatott" mérkőzései közé.