A szövetségi kapitánynak a legnagyobb gondot a megfelelő taktika kiválasztása okozta. Végül a nyílt támadó játék mellett döntött, nyílvánvalóan azért, mert a jó erőben lévő, sikeres sorozat után lévő szovjet csapattal szemben túlságosan kockázatos lett volna védekezésre berendezkedni.

A taktika jónak bizonyult. Már az első félidőben is kifejezetten jól játszottunk, de sajnos támadásaink nem voltak elég lendületesek, nem volt bennük elég átütőerő.
A második félidő elején a szovjet válogatott jutott vezetéshez. Juhász Péter  mentett szögletre. A labdát Bajdacsnij ívelte a kapu elé. Páncsics  próbált felszabadítani, de a fejese rosszul sikerült. A röviden kifelé szálló labdát az érkező Konykov bombázta a kapu bal oldalába. Ettől kezdve szinte csak a szovjet térfélen pattogott a labda. Lövések tömkelegét zúdítottuk a kapura, de valami láthatatlan erő megakadályozta, hogy a hálóba találjunk. Voltak persze ellentámadások is. Az egyik, tíz perccel a találkozó vége előtt, kimondottan veszélyes volt. Bajdacsnij lövését Páncsics nak éppen a gólvonalról sikerült kivágnia. Az ebből induló magyar támadás pedig a legnagyobb és mint kiderült a legutolsó helyzetünket eredményezte. Az előre került labdával Dunai II.  már a szovjet 16-oson belül járt és Dzodzuasvili csak szabálytalanul tudta szerelni. A játékvezető habozás nélkül ítélte meg a 11-est. Az ítélet végrehajtója Zámbó  volt, aki már a mérkőzés előtt is jelezte, a büntetőt ő szeretné rúgni. Most itt volt a lehetőség, de a gyenge, rosszul helyezett labdát a szovjet kapus kiütötte. De újabb lehetőség adódott, hiszen a befutó Szőke  ért előszőr a labdához. Lövése azonban az oldalhálóban kötött ki. Ezzel ellőttük minden döntőbe jutási esélyünket.

Hiába játszottunk jobban, hiába volt a kapura lövések aránya 14-2 a mi javunkra, hiába... a mérkőzéseket az a csapat nyeri, amelyik több gólt lő.