Huszonhárom éve nem tudtak nyerni ellenünk a bolgárok, de valahogy mégsem volt nagyon bizakodó a hangulat a mérkőzés előtt.

Arra azonban ami a mérkőzésen történt senki sem számított. Még el sem múlt az első félidő harmada és már annak örülhettünk, hogy a hazaiak három nagy helyzetéből mindhárom kimaradt. De ha egyik kimaradt, máris jött a másik támadás. Folyamatosan védekezni kényszerültűnk. Hálásak lehettünk, hogy a szünetig csupán egygólos hátrányba kerültünk.
A második játékrészben még az elsőnél is katasztrófálisabb lett a helyzet. Válogatott játékosaink nem voltak képesek egyetlen egy olyan akciót sem vezetni, amikor a passzok során másodszorra is jó helyre megy a labda. Nem volt semmi csodálkozni való tehát azon, hogy ilyen arányú vereséget szenvedtünk. Legfeljebb csak az volt meglepő, hogy csupán ennyi gólt kaptunk.

Alárendelt szerepre kényszerült a magyar csapat. Ismét felerősödtek azok a hangok, amelyek azt bizonygatták, hogy nem lehet jó válogatott jó bajnokság nélkül.
A találkozó után a szövetségi kapitány lemondott.