A világbajnokság döntője (311. mérkőzés) óta, sőt idehaza 1943 (244. mérkőzés) óta, veretlen magyar csapat egész Európában nagy érdeklődéssel figyelt ellenfelet fogadott. Előszőr járt Magyarországon a Szovjetúnió válogatottja.
Hatalmas érdeklődés kísérte a két csapat fellépését. 24 ország küldet el tudósítóját a Népstadionba. A nézőszám is kiemelkedő volt, de nagyon sokan maradtak jegy nélkül.

Az összecsapás jó iramú, rendkívül küzdelmes, de nem túlságosan látványos volt. Talán a megnyílvánuló nagy várakozás volt az oka, hogy egyik csapat csatársora sem tudta kielégítően megoldani feladatait. A mieinknek négy tökéletes gólhelyzete maradt kihasználatlanul, míg a vendégeknek három, hasonlóan jó helyzetet nem sikerült értékesíteniük. A védelmek és a középpályás sorok mindkét oldalon megbízhatóan működtek.
Egyik gól sem született tervszerűen végig játszott akvió eredményeként. A szovjet találat egy a magyar kaputól 18 méterre végrehajtott szabadrúgás után született. A mi egyenlítő gólunk pedig egy a mérkőzés vége előtt néhány perccel elkövetett szabálytalanság miatt megítélt büntető rúgásból.

Bár az érdeklődés óriási volt a mérkőzés csak középszerűre sikeredett. A szovjet csapat közelebb állt a győzelemhez, amit az első félidei 7-1-es és az egész mérkőzésre vonatkoztatott 10-6-os szögletarány is tükröz. A szovjet küldöttség vezetője Maskarin azonban így is elégedett volt: "A magyar válogatott a világ egyik legjobb együttese, a budapesti döntetlen tehát nagy siker."
A mérkőzés angol játékvezetője, aki a világbajnokságon a magyar-brazílt dirigálta, így foglalta össze véleményét: "A magyarok túlhaladták a pályájuk delelőjét. Korántsem olyan jók, mint a 6-3 idején. Magyarország hazai veretlenségi rekordját csak büntetőrúgás mentette meg. A 11-es azonban teljesen jogos volt."