Még soha nem játszottunk Bolívia válogatottjával és mindjárt az első alkalommal a világbajnokságra jutásért kellett megküzdenünk.

A vendégek heves támadásokkal kezdtek. Igyekeztek lerohanni válogatottunkat és két szöglet is jelezte, hogy komolyak a szándékaik. De amikor sikerült úrrá lenni a hírtelen ránk rohanó vendégeken és rendeződtek a sorok, a mi csapatunk is támadni kezdett. Mégpedig nem is akárhogyan. A bolíviaiak alaposan elképedtek, amikor azt látták, hogy az általuk kezdetben diktált tempót mi még fokozzuk. Remek, gyors, látványos és nagyon eredményes labdarúgást mutatott be válogatottunk. Szinte hihetetlen volt látni ahogyan a támadásaink végig futottak a pályán. Lendületesen, pontosan, összehangoltan követte az egyik akció a másikat, az egyik gól a másikat. 5-0-ig meg sem álltunk.
A második félidőben továbbra is mi uraltuk a játékot, de már nem volt a támadásokban annyi tűz, annyi elsöprő lendület. Jellemző, hogy azt az egy gólt amivel növeltük az előnyünket az a Nagy  lőtte aki a gól előtt két percel lépett a pályára csereként.

A magyar csapat olyan szédítő iramot diktált az első félidőben, hogy a vendégek egyszerűen ezt a tempót nem tudták felvenni. Az első 45 percben minden eldőlt.

Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy ezt megelőzően ennyi gólt egy mérkőzésen 1975-ben rúgtunk Luxemburgnak (8-1), egy félidő alatt ötször pedig 1966-ban Dánia ellen (6-0) találtunk a hálóba. Mind a két mérkőzés EB selejtező volt.