Egyik válogatott sem jutott el a világbajnokságra. Most mindkét kapitány erősen megfiatalított, új csapatot próbált ki. A mi, immár Hoffer József  által irányított csapatunkban összesen hét újonc (a kezdő csapatban öt) kapott helyet.
Szomorú megemlékezéssel kezdődött a találkozó. A labdarúgók és a szurkolók felállva, egyperces némasággal adóztak a mérkőzés előtt néhány nappal meghalt Kozma István olimpiai bajnok bírkózónk emlékének.

A jugoszlávok nyílvánvaló szándéka az volt, hogy lerohanják a magyar csapatot. A lerohanás sikerült is, hiszen az első negyedórában szinte csak védekezett csapatunk. De nagyon nehéz küzdelmek, nagy akarás és önfeláldozó lelkesedés árán sikerült kapunkat megóvni a góltól. Sőt! Egy szép támadás eredményeként a Bené től kapott labdát Fazekas  a hazaiak hálójába lőtte. Az első félidőben mégegyszer sikerült gólt szereznünk. Erről azonban szívesen lemondtunk volna. A felszabadítani akaró Páncsics  ugyanis Dzsajics szabadrúgását a mi kapunkba fejelte.
A váratlan egyenlítés és a szünet nagyon meghozta a jugoszlávok játék kedvét és rögtön a második félidő elején megszerezték a vezetést. A mérkőzés hátra lévő részében végig nagy fölényben játszottak a házigazdák és komoly feladat hárult a védelmünkre. Szerencsére mégis nekünk sikerült egy szabdarúgásból a kapujukba találni.

A döntetlen inkább a csapat lelkesedésének, mint játéktudásának volt köszönhető.