Mindenképpen pontot kellett szereznie a válogatottnak. A gyengén teljesítő Hidegkuti  helyére átkerült Tichy  és középcsatárnak előre hozták az eddig renkívül jól szerplő Bozsiko t. De sokan már előre kételkedtek, hogy két középpályás (a másik Bundzsák ) szerepeltetése a csatársorban meghozhatja-e a kívánt eredményt.
Azt is tudta mindenki, hogy a hazai csapattal szemben mindig nehéz játszani. Ráadásul a svédeknek erős csapatuk volt ezen a VB-n. Többen is Olaszországból tértek haza erősíteni a hazai gárdát.

Az első félidő meglehetősen egyoldalú képet mutatott. Szinte csak a hazaiak támadtak. Egy-két húzásos akciók, gyorsan szőtt támadások voltak jellemzők játékukra. Mindig találtak szabad embert és gyakran volt gólhelyzetük a magyar kapu előtt. Igaz ezekből csak egy gól született, de nekünk még annyi sem volt. A mi válogatottunk már nem előszőr játszott rendkívül körülményesen, ide-oda tologatva a labdát, mint akik nem tudják mit is kéne vele kezdeni. Cselezgettek, passzolgattak és közben eltelt az első játékrész.
A második félidő elején mintha történt volna valami. A 9. percben Tichy  a kapufát találta el és a levágódó labda többek szerínt a gólvonal mögött ért földet. De a játékvezető szerínt nem így történt. Szomorú, de nem egyenlítettünk. Ami még ennél is szomorúbb, az eset után még egy perc sem telt el és a hazaiak növelték előnyüket. A svéd támadásnál ugyanis Grosics  nem a védésre öszpontosított, hanem lest reklamált, miközben Hamrin már másodszor talált a hálónkba. Ezután még egy büntetőt is rúghattak ellenünk, de ezt Liedholm a kapu mellé vágta. A mérkőzés végéhez közeledve legalább a becsületgólt megszereztük.

Egyöntetű volt a vélemény a magyar labdarúgást ismerő és szerető, hazai és külföldi szakemberek között: "Szomorú volt nézni a magyar csapat játékát."