Nem volt rendes edzés. A csehek elleni győztes csapatot akarták pályára küldeni, de több sérülés is közbe szólt. Végül a Ferencvárosra épült a csapat, de úgy léptek pályára, hogy előtte még kipróbálva sem volt az összeállítás.

A mérkőzésről sokat nem lehet mondani. Azt is csak csendben.
Szinte érthetetlen, de senki nem őrzött egy olyan klasszis középcsatárt, mint Sindelar, de Schall is alaposan megkeserítette az életünket. Mintha a pályán sem lettünk volna. Csak futottak az osztrák támadások, csak potyogtak a gólok.
A történésekkel csapatunk nem is tudott mit kezdeni és elveszítették az önuralmukat is. Ennek eredményeként Lyka  és Toldi  a kiállítás sorsára jutottak. Takács I.  ugyan a pályán maradt, de a mérkőzés után az öltözőben szívgörcsöt kapott és elájult.

Ezek után nem volt csoda, hogy a történetünk egyik legsúlyosabb vereségét szenvedtük el Bécsben. Ennyi gólt csak még gyermek korban járó labdarúgásunk idején, 1909-ben kaptunk az angol tanítómesterektől és még nekik is megrúgtuk a két gólt (23. mérkőzés).
Azóta sem terhelte meg ennyi találattal egyetlen válogatott sem hálónkat.