Pécsett még soha nem rendeztek válogatott találkozót. Most erre is sor került.
Horvátország válogatottja legutóbb hat éve otthon fogadott bennünket és nagyarányú győzelmet aratott. Most olyan csapattal jöttek, amiről tudni lehetett, hogy nem a legütőképesebb összeállítás.
A találkozó kezdete előtt egyperces gyásszünettel adóztak Simon Tibor  emlékének.

Ez a mérkőzés is a szokásos csendes ismerkedéssel kezdődött. Azután a horvát csapat jutott szabadrúgáshoz. Rapaic jobbról csavart középre. Dárdai  tisztázni akart és ezért belenyúlt a labda útjába. Annak ívét azonban a szél kicsit megváltoztatta, így nem kifelé, hanem befelé perdült a tehetetlenül vetődő Király  mellett. Újabb tizenkét perc telt el és ez alatt kishíjján egyenlítettünk. Most viszont ismét horvát szabadrúgás következett. Rapaic ezúttal balról csavart középre. Az érkező labdára a védők nem, csak Kovac mozdult és hat méterről lőtt a jobb alsó sarokba. Ezután alig történt valami. Adódott ugyan néhány magyar helyzett, de igazi veszélyt egyik sem jelentett. A legkomolyabb esemény az volt, amikor öt percel a második gól után a horváth szurkolók bemásztak a pályára és eltávolításuk percekig tartó feladatot jelentett a rendfenntartóknak.
A második játékrészben mintha nagyobb akarással játszott volna a magyar válogatott. Csapatjátékot, elképzelést, összehangolt akciókat azonban továbbra sem láthattunk. A vendégek tökéletesen elégedettek voltak az eredménnyel és egyáltalán nem igyekeztek mindenáron növelni előnyüket. Így kifejezetten gyenge, eseménytelen félidővel ért véget a találkozó.

Mondhatták és mondták is többen a mérkőzés után, hogy a kis arányú vereség nem olyan rossz teljesítmény a jó hírű ellenféllel szemben. Az eredmény helyes értékeléséhez azonban az is hozzá tartozik amit a horvátok szövetségi kapitánya mondott: Azoknak a játékosoknak adtam lehetőséget, akik nemigen fértek be a kezdőcsapatba.
Ennyit tudunk most.