Szaud-Arábia ismét egy olyan ország akit még nem ismertünk a labdarúgó pályáról. Persze a szakemberek sokat tudnak ezeknek az országoknak a csapatairól is, de mi szurkolók keveset. Annyit talán, hogy hat éve a világbajnokságon a legjobb tizenhat közé jutottak és ez azért valami. Ettől függetlenül most is győzelemre számítottunk.
A találkozó elején a labdát Palotai Károly, egykori FIFA játékvezető és olimpiai bajnok labdarúgó indította útjára.

Előzetes várakozásunk nem volt alaptalan. Nyugodtan, de erőteljesen játszottunk és vezetést szereztünk. Fehér  a 16-os magasságából végezett el egy bedobást, amit Horváth  fejjel átvett, majd fordulásból, nyolc méterről a felsőlécre vágta, ahonnan a labda a kapuba csapódott. A játékrész utolsó harmadára válogatottunk kicsit visszaesett zavarodottan, sok hibával játszott.
Lelkes, de sok veszélyt nem jelentő csapat volt az ellenfelünk. Nem kellett minden idegszálunkkal sem a védekezésre, sem a támadásra koncentrálnunk. Mindennek ellenére a vendégek harcoltak ki enyhe, bár meddő fölényt. Ritkábbak, de veszélyesebbek voltak a magyar akciók. Már közeledett a találkozó vége és még növeltük is az előnyűnket.
Eltelt a kilencvenedik perc is és a ráadás következett. A játékvezető három percet hosszabbított. Ezen idő alatt elaludtak a mieink, teljesen leeresztett, szétesett a csapat. Így történhetett meg, hogy két perc alatt egyenlítettek, a már megvertnek hitt vendégek.

Szomorú, kínos, bosszantó döntetlen. Mit mondhatnánk? A mérkőzés addig tart, amíg... De ezt már többször is mondtuk.