Nagyon várták a magyar csapatot. Elsősorban azért, mert emlékeztek arra, hogy eddigi négy összecsapásunk alkalmával milyen szép játékot mutattunk. Igaz a legutóbbi mérkőzés 1957-ben volt (347. mérkőzés). Az érdeklődést mutatta, hogy még V. Olaf király is megjelent a találkozón.
Válogatottunk komolyan felkészült az ellenfélre, de azért számítottunk a győzelemre.
A mérkőzés szakadó esőben kezdődött.

Mindjárt a kezdés után láthatóvá vált válogatottunk nagy fölénye. Könnyedén, magabiztosan játszottunk. A hazai védelem pedig idegeskedve, kapkodva próbálta meg hárítani a támadásainkat. Az egyik ilyen akciónál Borno "lyukat rúgott". Müller  lecsapott a labdára, hátra gurította a befutó Bene  elé, aki nem tétovázott, megszerezte a vezetést. Újra és újra helyzetek alakultak ki a norvég kapu előtt. Egy szép összjáték után pedig sikerült növelni az előnyünket.
A második félidőben a hazai csapat belelendült a játékba. Nagyon gyorsan szépítettek és minden esélyük megvolt az egyenlítésre is. Egyesek balszerencséje másoknak szerencse. Most a norvég kapus óriási hibája biztosította be győzelmünket. Kocsis  távoli beívelését, úgy ejtette a kapuba, hogy senki nem volt a közelében.

Noha az EB rajt jól sikerült, korántsem lehetett nyugodt a játékot illetően a szakvezetés. Az eredmény természetesen nem volt rossz, de nem szabad megfelejtkezni arról, hogy a norvég válogatott nem számított jelentős ellenfélnek.
A találkozó előmérkőzésén a két utánpótlás válogatott csapott össze és nem volt jó előjel sem a mérkőzésre, sem a távolabbi jövőre nézve, hogy 1-0-ra kikaptunk. Talán érdemes elgondolkodni az akkori MLSZ elnök, Terpitkó András dr. egy megjegyzésén: "A norvég játékosok elkéretőztek munkahelyükről, legyőzték az NB I-es játékosokkal felálló utánpótlás csapatot, azután rohantak vissza dolgozni."