Sok gond volt már a csapat összeállítással is. Cseh  nem akart Sárosi val játszani, ezért a csatársorba Zsengellér t tették, aki újonc volt, Sárosi  pedig hátra került középfedezetnek. A mindig baloldalon játszó Lázár átkerült jobbfedezettnek. Csak két hét felkészülés volt a találkozó előtt. A csapattal edző nem utazott, csak 5 tartalék és 5 kísérő. A megérkezés után edzésre már nem jutott idő, bár az Arsenal pályáját és az angolok utolsó edzését megnézhették a fiúk.
Az angolokat még senki nem verte meg otthon így mindenképpen bizakodóak voltak a találkozóval kapcsolatban.

A mérkőzés képe talán nem is mutatta azt a nagy különbséget, ami végül a gólokban kiütközött. Szellemesen, jól jászottunk, de a befejezésekkel adósak maradtunk.
Az első hazai találatra még nagyon gyorsan válaszoltunk, de a szünetre már kétgólos hátrányban vonulhattunk. A második félidőben mégegyszer felvillant a remény, hiszen sikerült egy gólra feljönni, de egy újabb gyors hazai találat végleg megpecsételte a sorsunkat.

A gólhelyzetek száma nagyjából megegyezett. Az angolok a nagy részét, egyes elemzők szerínt 80%-át belőtték, míg mi ugyanilyen arányban hibáztunk. Sovány vigasz, hogy a legtöbb jó válogatott, így az olasz és az osztrák is vereséggel távozott Londonból.
A találkozó után elhangzott, hogy bár a magyar csapat technikailag képzettebb volt, az angolok erőnlétileg sokkal jobbak. Az angol edző még egy jótanácsot is adott, miszerínt: "a tizenhatoson belül már nem passzolni, hanem lőni kell". Dícsérettel illették Cseh , Sárosi  és Dudás  teljesítményét.
Általános volt a vélemény, hogy Sárosi nál jelenleg nincs jobb csatárunk, mindenképpen neki kellett volna elől játszani és Turay  vagy Szűcs  lehetett volna a közép fedezet. Zsengellér  még nem érett meg ilyen nagy feladatra. Sokkal jobban fel kellett volna készülni, két hét nem elég. (Öt nap múlva az írek ellen a javasolt változtatásokkal már 3-2-re győztünk.)