A két pótselejtezőre kényszerült csapat nem tartozott azonos "súlycsoportba", de egy-egy mérkőzésen bármi megtörténhet. Így hát bizakodtunk.

Mint a lufi úgy pukkant szét minden reményünk a mérkőzés kezdete után. Szinte megállíthatatlanul potyogtak a gólok. Alig halt el a játékvezetői sípszó és máris vezettek a vendégek. A tizedik percre már háromszor is a kapuba találtak. ...és még nem volt vége. Az első félidő öt jugoszláv gólt hozott. Mintha magyar játékos nem is lett volna a pályán.
A második játékrészre is maradt még két találata a vendégeknek. Már nem sokat ért, csak egy apró szépségtapasz volt a találkozó végén megszerzett egyetlen magyar gól.
Mijatovics mesterhármast ért el.

Katasztrofális vereség a régi rivális ellen. Ez az eredmény még egy edzőmérkőzésen is túlzás. Teljes volt a megaláztatás. Nem volt a mérkőzésnek olyan időszaka, amikor akár csak egy pillanatra is felemelhettük volna a fejünket. A súlyos "zakóval" a továbbjutás gyakorlatilag eldőlt. A visszavágó formalitássá vált.

Ez a találkozó is csúcsokat döntött. Negatív csúcsokat. Sajnos nem kellet olyan messzire visszamenni az időben, hogy találjunk olyan mérkőzést, amikor hét gólt kaptunk. 1994-ben Hollandiában pontosan 7-1-re veszítettünk. (Azt megelőzően 1943-ban itthon a svédektől kaptunk hetet, de akkor kettőt rúgtúnk is.) Hat gól különbséggel 1927-ben Bécsben szenvedtünk utoljára vereséget. Budapesten pedig hat góllal 1909-ben kaptunk ki utoljára, amikor az angolok jártak itt és 8-2-re nyertek.