Négy újonc volt a csapatban. A középcsatári posztra a budapesti bajnokságban játszó támadó került Füzi II. Gábor  személyében.
Tóth-Potya István  edzőt és Takács Béla segédedzőt, aki a gyúró feladatait is ellátta, demokratikus gondolkodásuk miatt, nem vitte magával a kapitány. (Azt mondta: "Jó az ellenfél masszőrje is.") Akkoriban komoly (?) vita folyt a "labdarúgó rendszerekről". Voltak akik a WM, mások a modernebb támadójáték hívei voltak. A vitát legalább a találkozó és a felkészülés idejére fel kellett volna függeszteni, mert így határozott taktikai utasítások hiányában játszott válogatottunk.

A találkozó elején még kifejtettünk némi ellenállást. De az első, jogosan megítélet 11-estből esett gól után már nem volt megállás. Kedvetlenül, zavarodottan játszottunk és feltűnő volt, hogy a német játékosok mennyivel gyorsabbak. A nézőtér pedig lelkesen bíztatta a hazai csapatot, leginkább náci indulók éneklésével.

A magyar foci egyik legnagyobb kudarca. A Ginzery -Fábián  korszak kapkodásának csúcsa volt ez a mérkőzés. A vereség nem volt váratlan, a magyar labdarúgás mélyponton volt. A sportvezetés vizsgálatot ígért, de ez elmaradt.
A német csapat nem volt jó. Egy hét múlva Svájctól 2-1-re kikapott.